Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


VI. Pál pápa boldoggá avatása

 

VI. Pál pápa életszentsége

Május 9-én, pénteken délután Ferenc pápa magánkihallgatáson fogadta Angelo Amato bíborost, és engedélyezte több dekrétum kihirdetését. Ezek közé tartozik az a dekrétum, mely alapján október 19-én VI. Pál pápát boldoggá avatják. Kránitz Mihály teológus írásában a boldoggá avatás okát, az egykori egyházfő életszentségét vizsgálja.

 

A Szentté avatási Ügyek Kongregációja az 1993. április 26-án megkezdett boldoggá avatási eljárást követően 2012. december 10-én elismerte, hogy VI. Pál pápa hősies fokon gyakorolta az erényeket. XVI. Benedek pápa ezután jóváhagyta azt a dekrétumot, amely által VI. Pál megkapta a tiszteletreméltó címet, és megvizsgálták a boldoggá avatásához szükséges csodát, amely a közbenjárására történt. Egy kaliforniai magzat megmagyarázhatatlan gyógyulásáról van szó. Anyja annak ellenére döntött a magzat kihordása mellett, hogy az orvosok abortuszt javasoltak, menthetetlennek ítélve a születendő gyermeket. A ma 17 éves ifjú anyja akkor VI. Pál pápa közbenjárását kérte imájában.

Egy papi hivatás kezdete

Giovanni Battista Montini, a későbbi VI. Pál 1897. szeptember 26-án született az észak-olaszországi Concesióban jómódú polgári családban. Gyenge egészsége miatt valamennyi tanulmányát magántanulóként végezte el. Alkalmatlannak minősítették a katonai sorozásnál is. Édesapja Giorgio Montini ügyvéd és politikus volt, édesanyja Giuditta Alghisi Bresciában a Katolikus Nőegyletet vezette. Két testvére: Lodovico és Francesco. A mély katolikus hitet a családjától kapta. A papi hivatás korán megszületett az ifjúban, de törékeny alkata miatt otthon végezte el a teológiai tanulmányait. 23 éves korában szentelték pappá, majd Rómában tanult tovább, ahol a helyettes államtitkár Pizzardo segítette és a vatikáni államtitkárságra került, ahol több mint harminc éven át szolgált XI. Pius és XII. Pius pápák alatt.

Érzékenység a társadalmi élet kérdései iránt

A tehetséges fiatal pap életét mély barátságok jellemezték. Minden érdekelte, ami az embereket a világban érintette. A fiatal egyetemistákkal, a születő keresztény demokrácia vezetőivel az 1920-as évek végétől megtalálta a hangot és a később tragikus körülmények között elhunyt olasz miniszterelnökkel, Aldo Moróval már ekkor szoros kapcsolatban állt. Vatikáni munkahelyén szinte az egész világ problémáival megismerkedett. Ellenállt a Mussolini vezette fasiszta diktatúrának. A II. világháború idején kivette a részét a segélyakciók szervezéséből. A háború utáni politikai helyzetben a radikalizmus helyett a szociális kérdések iránti fogékonyságot képviselte. 1954-től lett Milánó érseke, ahol eddigi tapasztalatait felhasználva a munkások felé fordult. Itt érte a II. Vatikáni Zsinat meghirdetése, melynek első ülésen maga is részt vett 1962-ben.

Montini pápa veszi át a zsinat irányítását

XXIII. János a II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) első ülése után súlyos beteg lett, de hamarosan felépült, ám a következő hónapok nem hoztak javulást egészségében. Húsvét és pünkösd között rohamosan csökkent az életereje. Nyolcvankét évesen, 1963. június 3-án este halt meg. A „jó János pápáról” elmondható, hogy természetéből fakadó nyitottsága és szívélyessége megnyerte a püspököket és a püspöki karokat. Az a képessége, hogy minden ember szívét megérintse, a 20. század legnépszerűbb és legszeretettebb pápájává tette. Egy kérdést azonban újra és újra feltesznek a teológusok és az egyháztörténészek: „Vajon hosszú távon megvolt-e benne a szilárdság ahhoz, hogy kitűzött céljait környezetének befolyásával szemben is érvényesítse?”

XXIII. János pápával egy időben érlelődött az egyház következő legfőbb pásztorának a személyisége. Giovanni Battista Montini milánói érseket 1963. június 21-én választották meg pápának. János pápa után most egy Pál pápa következett. Ahogy János apostol lelkesedése meghatározta a kibontakozó egyház kezdetét, a tanítás elmélyítése és továbbadása azonban Pál apostolra várt, ugyanígy követte XXIII. Jánost VI. Pál.

Pápasága kezdetétől VI. Pál teljesen tudatában volt szerepének, mely a mindenkori Péter-utód számára kijelöli a hitben és a testvéri szeretetben való egység útját. Sohasem engedte, hogy a rábízott kétezer éves katolikus hagyomány bármilyen módon sérülést szenvedjen. Továbbvitte az egyház megújulását kezdeményező XXIII. János pápától származó aggiornamento-gondolatot. Ugyanakkor VI. Pál bátor magatartását és a hagyományhoz kötődő kitartó hűségét a zsinat utáni időkben sokan félreértették. Az igehirdetés újszerű megnyilatkozását tévesen „radikális változásként” állították be, s ezzel megkérdőjelezték őszinteségét. Ő maga a „progresszív” fejlődés melletti álláspontját mindig az egyházi struktúrák megfiatalításaként értelmezte, mely majd képes lesz a kortárs emberrel és más vallási felekezetekkel párbeszédet folytatni.

VI. Pál és az ökumenikus mozgalom

VI. Pál pápa 1963. szeptember 29-ével folytatta az elődje, XXIII. János pápa által megkezdett II. Vatikáni Zsinatot, melyet „nagy utazásaival” is hangsúlyossá tett. A mind az öt földrészt (Európa mellett India, Amerika, Afrika és Ausztrália) bejárt pápa üzenetei beilleszkedtek a zsinati gondolatok közé. Első apostoli útja 1964 januárjában a Szentföldre vezetett, ahol találkozott Athénagorasz ortodox pátriárkával (1886-1972). A két egyházfő találkozására 1964. január 5-én került sor Jeruzsálemben.

Bár a keresztény egységtörekvést a 20. században „pánkeresztény” mozgalomnak tartotta a katolikus egyházi vezetés, az ökumenizmus megítélésében a II. Vatikáni Zsinat változást eredményezett. VI. Pál pápa beszédeivel, hivatalos megnyilatkozásaival és történelmi tetteivel új utat nyitott a katolikus keresztény egységtörekvés előtt és a többi egyház irányába megtett közeledésnek.

Az igazi áttörés katolikus részről akkor következett be, amikor 1964-ben az Unitatis redintegratio zsinati határozat a zsinat egyik céljaként a többi egyház felé való nyitást nevezte meg. Kimondta, hogy az ökumenizmus „a Szentlélektől van”. Ezzel elhárult az akadály a katolikusok részvétele elől az ökumenikus mozgalom rendezvényein.

VI. Pál, a párbeszéd pápája

VI. Pál mint utazó pápa elsősorban a párbeszéd pápájaként kívánt megjelenni. A dialógus nála magában foglalta a befogadást, az odafigyelést, vagyis mindazt a magatartást, amelyet egy értelmiséginek követnie kell. 1964. augusztus 6-án jelent meg Ecclesiam suam kezdetű első körlevele, mely körvonalazta a pápának az egyházról szóló meglátásait. Írásának fő gondolata: a párbeszéd az egyház számára a legalkalmasabb eszköz ahhoz, hogy a világ jelen helyzetét és az egyház apostoli küldetését helyesen lássa. Ebből a nézőpontból kiindulva a pápa az egyház három útját jelölte ki mint három kört, amelyek egymással is találkoznak. Ezek a következők: a „különvált testvérek”, vagyis a nem katolikus keresztények, más vallások hívő tagjai és végül a nem hívők. Az egyháznak vállalnia kell a párbeszédet azzal a világgal, amelyben él, mégpedig a legtávolabbi körtől kezdve mindazzal, ami igazán emberi, egészen a katolikus egyház belső dialógusáig. Ez a körlevél is mutatja, hogy a XXIII. János halálát követő bizonytalanságot áthidalta VI. Pál pápa bátorsága és bölcsessége.

A II. Vatikáni Zsinat végén, 1965. december 7-én Athénagorasz és VI. Pál egy időben és kölcsönösen visszavonták az 1054-es kiközösítést. A kiközösítés visszavonásának tizedik évfordulóján, 1975. december 14-én VI. Pál pápa fogadta a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka hivatalos küldöttségét Meliton metropolitával az élén, s a Sixtus-kápolnában tartott szertartás végén lejött az oltártól, leborult Meliton metropolita előtt, és megcsókolta a lábát. Mindezt a jelenlévők, és különösen Meliton metropolita megdöbbenése kísérte, akit mélyen megérintett a római főpap rendkívüli alázatának gesztusa.

Az egyház a mai világban

VI. Pál pápa párbeszédet kezdeményezett a modern világgal, a kor társadalmával, más keresztény felekezetekkel és a nagy vallásokkal. Érdemben ez visszhangzik Ecclesiam suam (1964) kezdetű első körlevelében: „Az apostolság semmiképpen sem egyezhet bele hitének és cselekedeteinek bármilyen kétértelmű kompromisszumába, minthogy gyakorlatilag és elméletileg azok határozzák meg és irányítják keresztény hitvallásunkat. Az úgynevezett irenizmus és szinkretizmus alapjában véve nem más, mint az általunk hirdetni kívánt Isten igéje hatóerejével és tartalmával ellentétes szkepticizmus. Egyedül az fogja eredményesen betölteni apostoli hivatását, aki teljes hűséggel megtartja Krisztus tanítását. Ugyancsak egyedül az tudja magát megóvni az elharapózó tévelygések mételyétől, akinek teljesen a magatartásába ment át a keresztény tanítás, amit vall.” A pápa mindezt nyíltan hirdette úgy a zsinat alatt, mint a zsinatot követő időkben.

A zsinat utáni helyzet

A zsinat utáni években (1965–1968) VI. Pál világosan felismerte az egyházon belüli, a helyes úttól való súlyos eltéréseket, amelyek a zsinat alatt kidolgozott fogalmak téves értelmezéséből származtak. A zsinat utáni helyzet nagyon elszomorította VI. Pál pápát és teljesen tudatában volt, hogy a viták veszélyeztetik az egyházat és annak lényegi tanítását.

Amikor az 1968-as év után még súlyosabb kérdések merültek fel, bámulatos kitartással őrizte meg és tanította a hit elveit, és cáfolta, valamint igazította ki a téves álláspontokat. Eltökélt szándéka volt, hogy a római egyházat Krisztusban és a hagyományban bármily körülmények között is megtartsa, és a hit fényét ragyogtassa fel ott, ahol a tévedés vaksága miatt az elveszett. Ez a szándék vezette a Humanae vitae (1968) körlevél megjelentetésével is, mely elsősorban az élet védelmét szolgálta. Ennek érdekében hirdette meg 1967–1968-ra a hit évét 1967. június 29-én a Szent Péter-bazilikában tartott ünnepélyes szertartás keretében, Szent Péter és Pál apostolok vértanúságának 1900. évfordulóján. Az általa írt Isten népének hitvallásában a pápa szándéka az volt, hogy mindenki számára érthető módon mutassa be a katolikus hit igazságait.

Az egészen átadott élet

A sokszor töprengő, de mindig világos elveket valló pápa fáradhatatlanul szolgálta az egyházat és vezette az embereket Krisztushoz. Névválasztása alapvető szándékát jelezte: Pál apostol példájára örömhírt vinni a nemzeteknek. Ezért is hirdette meg az „új evangelizációt” Evangelii nuntiandi (1975) kezdetű apostoli buzdításával és szólította fel az egyház tagjait a hiteles keresztény tanúságtételre. VI. Pál pápa nemcsak a tiarát, a pápai koronát tette le pápasága kezdetén, de egész pontifikátusa alatt törekedett az egyszerűségre. Végrendeletében úgy intézkedett, hogy holttestét ne balzsamozzák be, és fakoporsóban, földbe ásott sírban temessék el a Szent Péter-bazilika altemplomában.

1978. augusztus 6-án, halt meg, augusztus 12-én temették el elődje, az immár Szent XXIII. János pápa mellé. 2014. október 19-én – harminchat évvel halála után – joggal várhatja Isten népe, hogy az életszentség hírében elhunyt főpásztorát először a boldogok, majd később a szentek között tisztelhesse.

 

Fotó: Europress/EPU FILES/AFP

Kránitz Mihály/Magyar Kurír